Farkas Bertalan és Magyari Béla, 1

2020-ban volt 40. éve annak, hogy a Szojuz–35 űrkabinjában Valerij Kubaszov parancsnokkal együtt visszatért az első és mindmáig egyetlen magyar űrhajós, Farkas Bertalan.

 Az űrrepülési sorrend alakulása

A világűrhöz vezető út 1976 nyarán kezdődött, amikor az Interkozmosz program tagországai meghívást kaptak szovjet űrhajósokkal közös űrrepülésre. A felkért országok örömmel csatlakoztak a programhoz, következhetett az űrrepülési sorrend meghatározása.

A szovjetek az első három személyzetre az Interkozmosz programhoz való hozzájárulás mértéke alapján meghatározott sorrendet javasolták. Ennek megfelelően az akkori Csehszlovákia, Német Demokratikus Köztársaság (NDK) és Lengyelország űrhajósai követték volna egymást, míg a többi ország az orosz cirill betűrendben elfoglalt helye szerint került volna sorra. A javaslat azonban a lengyelek ellenállásába ütközött, akik hosszas huzavona után kiharcolták maguknak a második helyet az NDK előtt.

 A kiválasztás menete

Magyarországon a vadászpilóták közül kezdődött meg az űrhajósjelöltek kiválogatása 1977 nyarán, a Magyar Néphadsereg Repülőorvosi Vizsgáló és Kutató Intézetében (ROVKI). A 95 önkéntes jelentkező több mint fele az elsődleges vizsgálatok után azonnal kiesett különböző egészségügyi okokból. Végül az elsődlegesen alkalmas 27 vadászpilóta vállalta a további kiválogatásban való részvételt.

A Kecskeméten megtartott kéthetes vizsgálatok után 11-en maradtak fenn a rostán. Ezután a ROVKI orvosai összegezték és értékelték a vizsgálatok eredményeit, melyek alapján hét főt választottak ki. Közülük a szovjet űrorvosok vizsgálatai alapján jelölték ki az első négyet a Moszkvában elvégzendő végső próbatételre.

Végül ketten maradtak. A magyar újságokból azonban továbbra sem tudhattuk meg, ki az a két jelölt, aki „a múlt héten kiutazott Csillagvárosba, és megkezdte felkészülését az űrutazásra”. Ma már ismerjük a nevüket: Farkas Bertalan és Magyari Béla.

Felkészülés az űrutazásra

Csillagvárosban 1978. március 21-én kezdte meg tényleges felkészülését öt nemzet (bolgár, magyar, kubai, mongol és román) tíz képviselője. Az elméleti és gyakorlati kiképzés mellett még „orosz űrzsargonul” is meg kellett tanulniuk, hiszen ezekkel a kifejezésekkel még magyarul sem találkoztak, nemhogy oroszul. A magyar jelöltek úgy lettek kutatóűrhajósok, hogy a szovjet fedélzeti mérnökökkel majdnem azonos kiképzést kaptak.

Az embert próbáló felkészülés végén mindkét magyar jelölt sikeres vizsgát tett, és bármelyikük alkalmas lett volna az űrrepülésre. De csak az egyikük repülhetett.

Mi döntött a két magyar között?

A tartalék nehéz helyzetének megértését segíti Valerij Kubaszov A kozmosz érintése (Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1986) című könyvének néhány idevonatkozó mondata (lásd a keretes írásban). Erre a problémára már a korai űrrepüléseknél megoldást kellett találniuk az orvos-pszichológusoknak. Mindkét űrnagyhatalomnál ugyanarra a megoldásra jutottak: az űrrepülések tartalék személyzetét a következő űrrepülésnél alapszemélyzetnek jelölték, feltalálva ezzel az „űrvetésforgót”.

Ám a nem szovjet űrhajósok számára az Interkozmosz programban nem volt második lehetőség. Mivel az első három repülés tartalék szovjet parancsnokait – Rukavisnyikov, Kubaszov és Gorbatko – sorolták be a következő három repülés alapszemélyzetének parancsnokaként, a Valerij Kubaszov mellé beosztott Farkas Bertalan mehetett a világűrbe.

Elmarad az űrrepülés

A sikeres vizsgák után az 50-es gyári sorszámú űrhajóval – Szojuz–34 – indulhatott volna az első magyar űrhajós a világűrbe 1979. június 5-én, és 13-án tért volna vissza a Földre. A június 6-án startoló Szojuz–34 űrhajó fedélzetén azonban egyáltalán nem voltak emberek. Fő feladata a Szaljut–6 űrállomás kéttagú alapszemélyzetének biztonságos leszállítása volt a Földre. A manőverre azért került sor, mert 1979 áprilisában a Szojuz–33 főhajtóművének meghibásodása miatt az első szovjet–bolgár legénység nem tudott kikötni az űrállomáson. Az eredeti programot sutba dobták, és a hiba kiderítéséig a személyzetes Szojuz-repüléseket felfüggesztették.

Az első magyar az űrben

1980. május 26-án magyar idő szerint 20 óra 20 perc 40 másodperckor a bajkonuri 1-es számú indítóállásból startolt a Szojuz–36, melynek parancsnoka Valerij Kubaszov, a Szovjetunió űrhajós pilótája, kutatóűrhajósa pedig Farkas Bertalan, a Magyar Népköztársaság állampolgára volt. Május 27-én hajnalban – miközben a Szojuz–36 legénysége aludt – megjelentek az első újságok, melyek címoldalukon öles betűkkel tudatták a nagy hírt. Este már a televíziók képernyőjén is lehetett követni az eseményeket.

A sikeres összekapcsolódás után a magyar űrhajós hozzálátott a tervezett kísérletek végrehajtásához. Az addig balszerencsésnek tartott egyévnyi halasztás végül is hasznosra fordult, mert a magyar kutatók pompás programokat állítottak össze Farkas Bertalannak. A máig legismertebb magyar műszer, a Pille is ekkor indult el világhódító útjára.

A Szaljut–6-on végzett eredményes munka után, 1980. június 3-án az űrállomásról leváló Szojuz–35 még két „búcsúkeringést” tett meg a Föld körül, majd az Atlanti-óceán fölé érve az automatika bekapcsolta a fékezőrakétákat. A földet érés kissé keményre sikeredett, mert a minél lágyabb földet érést biztosító, a felszíntől 1 méter távolságban bekapcsoló fékezőrakéták csődöt mondtak. A későbbi vizsgálat megállapította, hogy az űrhajóspáros nagyon rövid ideig több mint 30 g terhelési többletnek volt kitéve a fékezőrakéták működésének elmaradása következtében.

Az űrrepülés után

A program sikeres végrehajtása után a két magyar űrhajóst – szovjet kollégáikkal együtt – országjárás keretében élőben is megismerhette az ország. Tíz- és tízezrek voltak kíváncsiak az egyszerű származásuk miatt hamar közkedveltté vált űrhajósokra, a „mi fiainkra”, az emberek valóban szerették, tisztelték őket.

Kettejük közül 2020-ban már csak Farkas Bertalan van életben, Magyari Béla 2018. április 23-án elhunyt. Emlékét a kistarcsai Űrfa mellett és a Fiumei úti temetőben elhelyezett emléktáblák, valamint a szülővárosában, Kiskunfélegyházán található Kiskun Múzeum állandó kiállítása őrzi.

„A tartalék fokozatosan beleéli magát a szerepébe, és megszokja azt. Persze a legjobb, ha a tartaléklegénység az alaplegénység segítőtársa lesz, de a tartalék szerepe nehéz. Hiszen mindent az kap meg, aki repül: magát a repülést, a sikerrel végrehajtott feladat örömét, a tudatot, hogy a felkészülés évei nem vesztek kárba. És ráadásul még a hírnév is az övé (…) Aki a Földön marad, keveset kap, keveset.

Fájó érzés? Persze hogy az. Ha ugyanannyi erőfeszítést és időt fordítottál a felkészülésre, ha meggyőződésed, hogy ugyanolyan jól végrehajtanád a feladatot, mint a társad, akkor nagyon nehéz megbékélni a gondolattal, hogy nem te repülsz, hanem az a másik…

Miért nem oldható meg a probléma úgy, hogy a legénység közül az repül majd, akinek jobb a felkészültsége, akit objektív ismérvek alapján választanak ki a felkészítésünkkel foglalkozó oktató mérnökök?

Első hallásra mindez logikus – repülni csak a jók közül is a legjobbak fognak. De értsenek velem egyet, ilyen esetben a személyzetek között óhatatlanul is egy távolról sem ártatlan versengés alakulna ki. Ez aztán tükröződhet az emberek egymáshoz való viszonyán, nyugtalan körülményeket teremthet, pszichikailag kikészítheti a legénységet még a start előtt. Ezért, én úgy gondolom, mégiscsak helyesebb, ha már a felkészülés kezdetén kijelölik az alap- és a tartaléklegénységet.

Vlagyimir Dzsanyibekov és Magyari Béla bár nem vesztették el reményüket, hogy repülhetnek – ezt az érzést minden tartalék melengeti a lelke mélyén –, láttam, milyen letaglózott volt Magyari Béla a bizottság záróülése után. Amikor bejelentették, hogy a mi legénységünket javasolják, Béla elsápadt: az utolsó pillanatig reménykedett…”

Schuminszky Nándor